| Megjegyzés: | A költő ezúttal az ezredforduló után írott, történelemről, politikáról, kultúráról, irodalomról szóló esszéit gyűjtötte össze. A kötet nyitó írása (Egy szép délután) egy régi fekete-fehér fotó elemzése. A felvétel az írót a barátai társaságában ábrázolja, mégpedig a Parlament lépcsőjén ülve, 1989. október 23-án délután, miután az ideiglenes köztársasági elnök kikiáltotta a köztársaságot. Ahogy írja: „Kora délután van, a köztársaságot már kikiáltották. A zsarnokságnak jó félórája vége”. A szerző ott és akkor pontosan tudja, most valami egészen új kezdődik, ezért teli van reménnyel, bizakodással. A kötet esszéi erre az emlékezetes pillanatra utalnak vissza, hiszen számos darab mérlegkészítés: mit ért el Kemény István, az író, a költő az azóta eltelt csaknem három évtized alatt. A költészet megkopasztása című, egyszerre vallomásos és teoretikus esszéjében válaszol a könyv elején föltett kérdésre. Fölidézi Odüsszeusz alakját, aki árbochoz kötette magát, hogy hallhassa a szirének énekét, de ne engedjen a csábításuknak. Márpedig – a szerző szerint – a költő feladata nem más, mint a szirének énekének továbbítása, továbbadása a tömegeknek. Csakhogy ez az ének keveseket érdekel, az is arisztokrata, aki énekel, és az is, aki hallgatja -- a líra tehát a kevesek luxusa. De milyen is a jó költészet? – kérdi Kemény István. Válaszolni nem tud, hiszen ő csupán a versírás gyakorlatát ismeri, és még azt tudja: „a költészet magva (…) az ihlet. Módszere a kitartás. Célja pedig a lúdbőr”. Azután keserűen hozzáteszi, mivel a versolvasás a kevesek luxusa, a negyvenes éveit elérve sok diadallal nem büszkélkedhet. |
|---|
