A víz emlékezete : versek
Mentés helye:
| Szerző: | |
|---|---|
| Formátum: | könyv |
| Nyelv: | magyar |
| Megjelenés: |
Budapest : Pesti Kalligram,
2016
|
| Címkék: |
Új címke
A tételhez itt fűzhet saját címkét!
|
| id |
opac-EUL01-000899465 |
|---|---|
| institution |
B2 L_060 EUL01 |
| spelling |
Ladik Katalin 1942- EUL10000048560 Y A víz emlékezete versek Ladik Katalin Budapest Pesti Kalligram 2016 Debrecen Kapitális Kft. 137, [5] p. 20 cm Ladik Katalin izgalmasan sokarcú, sokműfajú pályája az 1960-as években kezdődött Újvidéken, amely akkoriban a kelet- és közép-európai neoavantgárd egyik székvárosa volt. E pálya folytatódott és terebélyesedett ki az Új Symposion című kulturális, irodalmi folyóirat évfolyamaiban, miközben a versírás mellett művelte az akusztikus és vizuális költészetet, a performance-t, a happeninget, a mail artot. 1992-ben telepedett át Vajdaságból Budapestre, ahol – mint Radics Viktória írta – "életműve és testművészete idegennek" bizonyult; annak a színpadon is előadható költészetnek, amit művelt, "Magyarországon csupán a posztavantgárd szubkultúrában" volt helye, hiszen itt az avantgárd mindig is zárvány volt, ellentétben a vajdasági irodalommal. Ezek után egyáltalán nem meglepő, ha Ladik Katalin újabb versei a posztavantgárdtól való eltávolodását mutatják. E versek persze korántsem a lírai realizmus sajátosságaival jellemezhetők, sokkal inkább a nálunk is honosabb abszurd és a szürrealizmus stílusjegyeivel írhatók le. Verseinek egyik kompozíciós elve az ellentétek ábrázolása, az oximoronok sűrű előfordulása és a reális tények szürreálisba csavarása: "Még álmomban is a sziklák sírását hallom, / amint önkívületig veri őket az eső. / Ezen a hideg tavaszi reggelen / kizöldült házamon a libabőr" (Kizöldült házamon a libabőr). Vagy: "Egy harapásnyi napfény kellene, / egy szigetlakó, / hogy lenyalja hasamról a tengert" (Bennem is fázik a tenger). Ladik Katalin szemlélete és költői képei jócskán egyszerűsödtek, és fölvillantják az elemi költészet tiszta eszközeit. Ez az elemi mivolt nem csupán abban nyilvánul meg, hogy a kötet csaknem összes versében az élet egyik alapvető eleméről, a vízről van szó, hanem abban is, hogy a dolgok elemivé csupaszítása, a motívumok redukciója tiszta, világos, áttetsző versnyelvet hozott. E tiszta és egyértelmű nyelven ábrázolja a világegyetem, benne a Föld és rajta a víz életglóbuszát. És a versek sora lassan-lassan egy nagy glóbusz-leírássá szervesül, a kötet egésze pedig a figyelő, mélyre néző ember természeti környezetének leírásává lényegül, miközben fönnmarad a lírai ego centrális szerepe. A víz, az esőfelhő, a tenger, a jég, a hó, a gőz megannyi képe a kozmikus egészbe helyeződik, és mint az élet alapeleme ábrázoltatik a mindvégig origóban maradó lírai alany segítségével. Kozmikus végtelenség és a "csöppnyi" részletek ellentéte és nagy egésszé váló harmóniája figyelhető meg a kötetben: "Villódzó plazma leszel sötét égbolton, / tükröződése egy távoli csillagnak, / egy didergő csillag, mély elhaló kiáltásának" (Mindent láthatsz, amit én látok). Ladik Katalin új verses kötete tehát jól látható elmozdulás a maga posztavantgárd előzményeitől, és egy nagy lépés a kozmikus távlatokat is megverselni képes elemi költészet felé vezető úton – kortárs költészetünk jelentős darabjaként. könyv EUL01 |
| language |
Hungarian |
| format |
Book |
| author |
Ladik Katalin (1942-) |
| spellingShingle |
Ladik Katalin (1942-) A víz emlékezete : versek |
| author_facet |
Ladik Katalin (1942-) |
| author_sort |
Ladik Katalin 1942- |
| title |
A víz emlékezete : versek |
| title_sub |
versek |
| title_short |
A víz emlékezete |
| title_full |
A víz emlékezete versek Ladik Katalin |
| title_fullStr |
A víz emlékezete versek Ladik Katalin |
| title_full_unstemmed |
A víz emlékezete versek Ladik Katalin |
| title_auth |
A víz emlékezete versek |
| title_sort |
viz emlekezete versek |
| publishDate |
2016 |
| publishDateSort |
2016 |
| physical |
137, [5] p. ; 20 cm |
| isbn |
978-615-5603-47-1 |
| callnumber-raw |
L13 66065 |
| callnumber-search |
L13 66065 |
| illustrated |
Not Illustrated |
| first_indexed |
2024-04-04T06:36:22Z |
| last_indexed |
2024-04-04T10:03:03Z |
| recordtype |
opac |
| publisher |
Budapest : Pesti Kalligram |
| _version_ |
1795390477533446145 |
| score |
13,363912 |
| generalnotes |
Ladik Katalin izgalmasan sokarcú, sokműfajú pályája az 1960-as években kezdődött Újvidéken, amely akkoriban a kelet- és közép-európai neoavantgárd egyik székvárosa volt. E pálya folytatódott és terebélyesedett ki az Új Symposion című kulturális, irodalmi folyóirat évfolyamaiban, miközben a versírás mellett művelte az akusztikus és vizuális költészetet, a performance-t, a happeninget, a mail artot. 1992-ben telepedett át Vajdaságból Budapestre, ahol – mint Radics Viktória írta – "életműve és testművészete idegennek" bizonyult; annak a színpadon is előadható költészetnek, amit művelt, "Magyarországon csupán a posztavantgárd szubkultúrában" volt helye, hiszen itt az avantgárd mindig is zárvány volt, ellentétben a vajdasági irodalommal. Ezek után egyáltalán nem meglepő, ha Ladik Katalin újabb versei a posztavantgárdtól való eltávolodását mutatják. E versek persze korántsem a lírai realizmus sajátosságaival jellemezhetők, sokkal inkább a nálunk is honosabb abszurd és a szürrealizmus stílusjegyeivel írhatók le. Verseinek egyik kompozíciós elve az ellentétek ábrázolása, az oximoronok sűrű előfordulása és a reális tények szürreálisba csavarása: "Még álmomban is a sziklák sírását hallom, / amint önkívületig veri őket az eső. / Ezen a hideg tavaszi reggelen / kizöldült házamon a libabőr" (Kizöldült házamon a libabőr). Vagy: "Egy harapásnyi napfény kellene, / egy szigetlakó, / hogy lenyalja hasamról a tengert" (Bennem is fázik a tenger). Ladik Katalin szemlélete és költői képei jócskán egyszerűsödtek, és fölvillantják az elemi költészet tiszta eszközeit. Ez az elemi mivolt nem csupán abban nyilvánul meg, hogy a kötet csaknem összes versében az élet egyik alapvető eleméről, a vízről van szó, hanem abban is, hogy a dolgok elemivé csupaszítása, a motívumok redukciója tiszta, világos, áttetsző versnyelvet hozott. E tiszta és egyértelmű nyelven ábrázolja a világegyetem, benne a Föld és rajta a víz életglóbuszát. És a versek sora lassan-lassan egy nagy glóbusz-leírássá szervesül, a kötet egésze pedig a figyelő, mélyre néző ember természeti környezetének leírásává lényegül, miközben fönnmarad a lírai ego centrális szerepe. A víz, az esőfelhő, a tenger, a jég, a hó, a gőz megannyi képe a kozmikus egészbe helyeződik, és mint az élet alapeleme ábrázoltatik a mindvégig origóban maradó lírai alany segítségével. Kozmikus végtelenség és a "csöppnyi" részletek ellentéte és nagy egésszé váló harmóniája figyelhető meg a kötetben: "Villódzó plazma leszel sötét égbolton, / tükröződése egy távoli csillagnak, / egy didergő csillag, mély elhaló kiáltásának" (Mindent láthatsz, amit én látok). Ladik Katalin új verses kötete tehát jól látható elmozdulás a maga posztavantgárd előzményeitől, és egy nagy lépés a kozmikus távlatokat is megverselni képes elemi költészet felé vezető úton – kortárs költészetünk jelentős darabjaként. |